Rólunk

Aközépkorban a gyalui birtoktest az erdélyi püspökséghez tartozott, a település pedig – amely egy római castrum közelében alakult ki – a püspök egyik rezidenciájának adott helyet. Az első okiratokban a település neve Golou / Gylo / Gyolou / Gyalov / Gyalow alakokban jelenik meg. A település első említése IV. Béla magyar király egyik oklevelében szerepel, amit az erdélyi püspökségnek adott ki 1246-ban, s melyből megtudjuk, hogy a lakosok nem a vajda, hanem a püspök joghatósága alá tartoztak. A középkori vár (castrum) említése 1428-as, Lépes György püspök idejéből. A vár egy nagy kiterjedésű püspöki birtok központja volt, amelyet Kolozsvártól nyugatra hoztak létre a XIII. század végén, hogy ellensúlyozzák a kolozsmonostori bencés apátság hatalmát. A püspöki birtokot kezdetben, a 13. században Kolozsvárról vezették, a korai 14. századra, a városi kiváltságok megszerzése után, áthelyeződött a Szászfenes felletti Leányvárba, melyet a 14-15. század fordulóján hagytak fel Gyalu javára. A püspökök várfalakon belüli gyalui rezidenciáját egy 1456-os okiratban említik először, melyet valószínűleg De la Bischino Máté püspök építtetett (1443–1461). 1466 körül Zápolya Miklós püspök (1462–1468) emelt egy Szent Miklós tiszteletére szentelt templomot a várfalakon belül. Ugyanebben az évben Gyalu település mezővárosi rangot kapott. 

A következő években, a humanista műveltségű püspök, Geréb László (1479–1502), Hunyadi Mátyás király (1458-1490) unokatestvére teljesítette ki a késő középkori vár és a püspöki palota építését. Ebből az időszakból származnak az azóta majdnem teljesen eltűnt püspöki rezidencia értékes faragványai: több reneszánsz stílusú dombormű és építészeti elem töredékei, melyek egy része az 1930-as években jutott a kolozsvári történeti múzeumba, mások a jelenlegi helyreállítások során kerültek elő.

A jelenleg lezajlott helyreállítás idején feltárt töredékek legszebb darabjai a kastélyban berendezett kiállításon láthatók. A darabok művészettörténeti értéke a firenzei késő quattrocento épületek és Mátyás király budai királyi palotájának díszítőelemeivel való szoros hasonlóságukban rejlik. Ezek a 15-16. század fordulójáról származó faragványok a reneszánsz művészet legkorábbi tanúi Erdélyben. Mivel az elemeket helyi kőből faragták, valószínűleg itt, helyben készültek, olyan kézművesek által, akik a budai királyi építkezéseken is dolgoztak. A helyreállítás és a kutatások során kiderült, hogy a hajdani püspöki palota keleti, emeletes hosszfala ma is áll, a keleti szárny nyugati homlokzataként, a régészeti ásatások feltárták a palota alapfalait és pincéjét is. 

1540-ben Magyarország királya, Zápolya János (1526–1540), aki Budáról érkezett Erdélybe, megállt Gyalu várában, amelyet Statileo János püspök (1528–1542) birtokolt. Statileo, és a közvetlen utódai idején készült el lényegében az a reneszánsz várkompozíció, melynek tömege (sok helyen átépítve) ma is megvan: négy hengeres saroktorony által meghatározott, szabályos, (majdnem) négyzet alaprajzú erősség, melynek keleti oldalán kaputorony is állt, nyugati falához pedig épületszárnyat csatoltak. Az egyik legkorábbi erdélyi reneszánsz vár keleti részébe bekomponálták a korábbi püspöki palotát, ám nyomtalanul elbontották az azt övező, valószínűleg ovális alaprajzú középkori várat. A helyreállítás idején előkerült több ágyúkamra a vár északi tornyain illetve a keleti, déli és északi falakon. A várat eredetileg hatalmas szárazárok is övezte.

1541-ben, Buda török elfoglalása után Zápolya özvegye, Jagelló Izabella királyné Erdélybe húzódott vissza, és Gyaluban rendezte be udvartartását, ezzel fenntartva a Magyar királyság 1526 után kialakult kettészakadt állapotát. I. Habsburg Ferdinánd (1526–1564), a másik magyar király – aki Zápolya János halála után szándékozott felszabadítani Budát az oszmán megszállás alól – megállapodást kötött volna Erdély kormányzójával és Izabella tanácsadójával, Martinuzzi Györggyel (Fráter György, 1541–1551), és e célból elküldte biztosait Gyalu várába. Itt írta alá Martinuzzi a soha meg nem valósult Gyalui egyezményt,mely alapján Habsburgok jogara alatt egyesítették volna a Magyar Királyság török megszállás alá nem került területeit. 1542-ben Statileo János zálogba adta gyalui birtokát a várnagyának, Móré Péternek, akinek címere az északnyugati, legépebben fennmaradt saroktornyon került elő. Jagelló Izabella királyné (1519-1559), Statileo püspök halála után, 1542-ben átvette a püspökség birtokait, Gyalu vára pedig a rezidenciájává vált. A várnagy-tulajdonos, Móré Péter 500 forintot kapott Szeben adóbevételeiből, hogy fedezze a javítások és építkezések költségeit. 1556-ban az 1551-ben elűzött Izabella királyné visszatért Erdélybe,az erdélyi püspökség birtokait szekularizálták, , így a vár újra a birtokába került. Később, az 1580-as évektől kezdve, a várnak és a birtoknak több tulajdonosa volt: 1587-ben Ghiczy János kormányzó; 1597-ben az erdélyi püspökség újonnan kinevezett katolikus püspöke, Naprágyi Demeter; 1600-ban néhány hónapig Mihály vajda, majd Csáky István, a Habsburgok tábornoka, Basta György; 1603-1605 között pedig Sennyei Pongrác. 1605-ben a várat Bocskai István fejedelem ostrommal vette be (1604–1606), akinek az utasítására elkészült annak első leltára.

1605-ben a vár Rácz György nemes tulajdonába került, 1607-ben másodjára lett Sennyei Pongrácé, míg 1611-ben Kamuthi Farkas a birtokos. Bethlen Gábor uralkodása idején (1613-1629), 1615-ben hivatalosan a gyalui uradalmat a fejedelmi kincstár tulajdonává nyilvánították, de a fejedelem mégis Kamuthi tulajdonában hagyta azt. 1631–1633 között Zólyomi Dávid birtokába került. 1633–1643 között a birtok újra a kincstáré, de I. Rákóczi György fejedelem (1630–1648) saját tulajdonaként használta, és 1643-ban fiatalabb fia, Zsigmond számára zálogba vette. 1649-ben utóbbi odaadta unokaöccsének, II. Rákóczi György fiának. A gyalui birtok egészen II. Rákóczi György 1660-as haláláig a Rákóczi család birtokában maradt.

Az 1638 előtti gyalui források alapján elmondható, hogy lényegében egy reprezentatív épületekkel is ellátott várról van szó: a falakat négy saroktorony védte, illetve volt egy torony a kapu felett is. A legtöbb épület a belső udvarban volt, hogy jobban védeni lehessen a falakat, a tornyokon pedig nem voltak ablakok, hiszen fegyvereket tároltak bennük. A Rákóczi-féle átalakítások előtt a tulajdonosok még mindig a keleti szárny felső emeletén lévő szobákat használták, melyek a főkapu közelében helyezkedtek el (hálószoba, nappali, kápolna, „aranyos ház”).

A Rákócziak idején radikális átalakításon esett át a rezidencia, később azonban megrongálódott a kuruc háborúk során (1704, 1707) és a 19. századi beavatkozások is sokat változtattak rajta. I. Rákóczi György fejedelem parancsára, 1638 és 1652 között a reneszánsz erődítményt impozáns fejedelmi rezidenciává alakították át. A fejedelemről köztudomású, hogy számos vár, erődítmény vagy régebbi templom építését, felújítását vagy radikális átépítését rendelte el. A sárospataki vár (Magyarország), a munkácsi vár (Mukachevo, Ukrajna), a nagyváradi vár és palota, a fogarasi vár és palota, a kolozsvári Farkas utcai templom, az ótordai református templom – mind magán viseli az építkezéseinek a nyomát. I. Rákóczi György fejedelem kívánságának megfelelően, a várudvaron belüli középkori épületeket lerombolták, beleértve a püspökök hajdani fényes palotáját, melynek csak keleti falát hagyták meg, hiszen azt összekötve a keleti várfallal, új szárnyat kaptak. A kör alakú saroktornyokat megőrizték, ám födémeiket átrendezték, megszüntetve az ágyúkamrákat. Az új palotát a két teremsoros nyugati szárnyban és a kapcsolódó saroktornyokban rendezték be, a déli és északi várfalak mellé pedig emeletes szárnyakat építettek, így kötve össze a keleti és nyugati szárnyakat. Az emeleti helyiségeket boltozatokkal fedték, melyek nyomai előkerültek a helyreállítás alkalmával. A régi várfalakon nagyméretű ablakokat nyitottak. A keleti és az északi szárny mellé reprezentatív, reneszánsz loggiát és díszlépcsőt építettek. Minden fejedelmi családtagnak egy-egy lakószobát rendeztek be az egyik torony emeletén. A fejedelem észak-nyugati szobája több irányból is elérhető volt: felesége szobájából, az ún. audienciás házból és a templomból (mely a nyugati szárnyban állt). Az audienciás házat az ekkor luxuscikknek számító, a törökországi Iznikből származó, kézzel festett falicsempékkel díszítették. A tornyok védelmi jellege is megváltozott, ablakokkal látták el őket, a fegyvereket eltávolították, földszinti helyiségeik lakószobává lettek átalakítva. I. Rákóczi György fejedelem 1648-ban bekövetkezett halálakor a munkálatokkal még nem végeztek, az építkezés 1654-ig folytatódott.

II Rákóczi György fejedelem halála után, 1660-ban a vár Zólyomi Miklós tulajdonába került (apja, Zólyomi Dávid, már 1631 és 1633 között is birtokolta az uradalmat). 1663-ban a tulajdonost trónbitorlási szándékkal vádolták, ezért elkobozták a vagyonát. Miután a törökök elfoglalták Várad várát (1660) és a régiót vilajetté alakították, Gyalu gyakorlatilag Erdély nyugati határát őrző vár lett,, melyet 1663-ban jelzálogba kapott Bánffy Dénes, aki hatékonyan szervezte meg a Fejedelemség nyugati végeinek a védelmét. A török tilalmak ellenére is korszerűsítette a várat, melyet rezidenciaként is használt, illetve ennek a mintájára kezdte el megépíteni bonchidai várát is. Bánffy Dénest egy nemesi összeesküvés következtében, 1674-ben kivégezték, és elkobozták a vagyonát is. Fia, Bánffy György (1661–1708), a későbbi első Habsburg-kori erdélyi kormányzó visszaszerezte a birtokot és a várat, mely sokáig a család rezidenciája maradt, tekintettel arra, hogy a bonchidai kastély még építés alatt állt. A Bánffy család 1851-ig folytonosan birtokolta a várat.

A vár pusztulása a kuruc háború idején (1703–1711) következett be, amikor a kurucok két ízben is megostromolták, és lakhatatlanná tették. Érdekes, hogy a Bánffy-család a történtek ellenére Gyalun maradt a 18. században, és a vártól nem messze épített udvarházakban lakott, egészen a bonchidai kastély híres barokk átalakításáig, az 1740-es évekig.

A gyalui vár újjászületése a 18. század legvégén kezdődött el, amikor Bánffy György (Erdély gubernátora 1787–1822 között), a zálogbirtoklás megújítása után elkezdte újjáépíteni a keleti szárny déli részét és a déli szárnyat. Levéltári adatok alapján a híres kolozsvári építőmester, Leder József vezette az 1798-ban induló, klasszicizáló késő barokk stílusú munkákat. Ekkor a főbejáratot délebbre helyezték át, barokk lépcsőházat építettek, és az emeleti szobákat átrendezték.

Bánffy György 1822-ben bekövetkezett halálakor a birtokait három fia – György, Dénes és József – között osztották szét, a gyalui Dénes birtokába került. 1838 körül Bánffy Dénes belekezdett a jórészt még mindig romos vár teljes felújításába, a kortárs európai építészeti trendek szellemében, a reneszánsz által ihletett Rundbogenstil stílust követve látott hozzá a munkálatokhoz, melyek máig meghatározzák a kastély kinézetét. A keleti homlokzat egy jelentős szakaszát lebontva külső loggiát alakítottak ki az ekkoriban telepített tájképi kert és a bejárati allé irányába, betömték a vár árkát, az északi, helyrehozhatatlan szárny helyébe pedig hatalmas istállót építettek tetején magtárral. A délnyugati tornyot hatszöges alaprajzon építették újjá, és a két szintet átfogó terében alakították ki az új kápolnát.

A munkálatokban részt vett a bécsi ácsmester, Carol Rauch is, aki később Kolozsvárra költözött.

A művészetpártoló Bánffy Dénes 1850-ig élt Gyaluban, felesége még egy évig maradt a kastélyban. Végrendeletében unokájára, Csáky Rozália grófnőre, Komáromy György feleségére hagyta az ingatlant. Ő azonban nem a kastélyban élt, hanem különféle hivataloknak adta bérbe a hatalmas kastélyt 1861-ig. Ebben az évben a kastély súlyos tűzkárt szenvedett, elhamvadt a gazdag könyvtára, kápolnája és portrégalériája. Ebben az állapotában 1874-ben  Rosenberger Bernát kereskedő vásárolta meg a kastélyt, melyet az 1880-as évek közepén felújított. A nyugati szárny földszinti helyiségeit raktárakká alakították, és ennek megfelelően új bejáratokat alakítottak ki. 

Rosenberger Bernát 1909-es halála után gyermekei eladták az ingatlant , mely 1911-ben került újra a Bánffy család tulajdonába, amikor Bánffy György nászajándékként vásárolta meg lánya, Bánffy Katinka és Barcsay Tamás házassága alkalmára.

Az 1948-as államosításig Barcsay Tamásné, gróf Bánffy Kata marad a tulajdonos, majd 1972–2002 között az épületet egy fogyatékossággal élő gyermekeknek fenntartott iskolaként használták. A restitúciós törvény révén újra a Barcsay családhoz kerül, mely 2014-ben adta el az ingatlant a jelenlegi tulajdonosának. Az épület műemléki kutatása és helyreállítása 2014–2024 között zajlott.