Rólunk

A gyalui középkori vár és palota történelmi adatai

Aközépkorban a gyalui birtok az erdélyi püspökségekhez tartozott, a település pedig – amely a római castrum közelében alakult ki – az egyik püspök rezidenciája volt. Az első okiratokban a település neve Golou / Gylo / Gyolou / Gyalov / Gyalow alakban jelenik meg. A település első említése egy magyar királyi oklevélben szerepel, amit IV. Béla adott ki az erdélyi püspökségnek 1246-ban, melyből megtudjuk, hogy a lakosok nem a vajda joghatósága alá tartoztak, hanem a püspök alá. A dokumentum arról is tanúskodik, hogy már létezett egy püspöki rezidencia a faluban. A középkori vár (castrum) említése 1428-as dokumentumokban történik, Lépes György püspök idején. A vár egy nagy kiterjedésű püspöki birtok központja volt, amelyet Kolozsvár nyugati részén hoztak létre, hogy ellensúlyozzák a kolozsmonostori bencés apátság hatalmát. A püspöki birtokot kezdetben a 13. században Kolozsvárról vezették, és a korai 14. századra, a városi kiváltságok megszerzése után, áthelyeződött a hatalom a Szászfenes melletti várba (amelyet először 1312-ben említenek). Úgy tűnik, hogy a Szászfenes melletti várat a bábolnai parasztlázadás (1437) után elhagyták. A püspökök várfalakon belüli rezidenciáját egy 1456-os okiratban említik először, melyet valószínűleg Bischino Mátyás püspök építtetett (1443-1461). 1466 körül Zápolya Miklós püspök (1462-1468) szintén emelt egy Szent Miklós tiszteletére szentelt templomot a várfalakon belül. Ugyanebben az évben a gyalui település vásári város rangot kapott. A következő években, a humanista szellemű püspök, Geréb László (1479-1502), a király, Corvin Mátyás (1458-1490) unokatestvére, folytatta a vár és a püspöki palota építését. Ebből az időszakból származnak a püspöki rezidencia művészeti értékű maradványai: több dombormű és reneszánsz stílusú építészeti elem töredékei.

  1. Geréb László püspök címere, a koronát viselő, felfelé ágaskodó oroszlán, amelyet két puttó hordoz, kőbe faragva (Kolozsvár, Erdélyi Nemzeti Múzeum)
  2. Két azonos, babérfonatos díszítésű téglalap alakú darab (a római korszakban a győzelem szimbóluma, amelyet a reneszánsz művészetben is használtak), kőbe faragva, beépítve a felső terem kandallójába
  3. Egy ugyanolyan méretű téglalap alakú darab látható, amelyen Szent Mihály arkangyal megöli a sárkányt, a darab hátoldala a 17. században konzolba lett faragva (Kolozsvár, Erdélyi Nemzeti Múzeum)
  4. Hasonló darab (azonos profil és méret), beépítve az őshonos kövekből készült falba az egyik keleti alagsori lépcsőnél (a díszítés a falazás miatt nem látható)
  5. Egy boltozati konzol, amely tojás és fogas motívumokkal van díszítve (de késő gótikus trifoliumokkal is), és két egyszerű konzol, amelyeket díszítőelemként használtak a vár főkapuja boltívében, mind a 15. század végén készültek el
  6. Ebben a sorban található egy ajtókeret darabja, amelyet alabástromból faragtak, valószínűleg a püspöki kápolna fülkéjének ajtókerete (Erdélyi Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, publikálatlan)
  7. Egy oszlop főváza kivételes művészeti minőségű akantuszlevél díszítéssel, amelyet az egykori keleti szárny belső udvari homlokzatában újraépítettek (a darabot eltávolították a falból és restaurálták).

Ezen darabok értéke a Firenzei paloták és Mátyás király korabeli budai királyi palotájának díszítőelemeivel való hasonlóságukban, motívumukban és formájukban rejlik. Ezek az 15. század végi maradványok a reneszánsz művészet legkorábbi tanúi Erdélyben. Mivel az elemeket helyi forrásból származó kőből faragták, valószínűleg itt, helyben készültek, olyan kézművesek által, akik a budai királyi építkezéseken is dolgoztak. 1540-ben Magyarország királya, Zápolya János (Szapolyai, 1526-1540), aki Budáról érkezett Erdélybe, megállt Gyalu várában, amelyet Statileo János püspök (1528-1542) birtokolt. 1541-ben a vár még mindig a gyulafehérvári püspök tulajdonában volt. I. Ferdinánd (1526-1564) magyar király – aki Zápolya János király halála után szándékozott felszabadítani Budát az oszmán megszállás alól – közös megállapodást kötött Erdély kormányzójával, Martinuzzi Györggyel (Fráter György, 1541-1551), és e célból elküldte biztosait Gyalu várába. Itt az erdélyi Statileo János püspök aláírt egy megállapodást a Habsburgok egységesítéséről a Magyar Királyság török megszállástól független területein. 1542-ben Statileo János zálogba adta gyalui birtokát a vár kapitányának, Móré Péternek. Zápolya János özvegye, Jagelló Izabella királyné (1519-1559), 1542-ben átvette az összes erdélyi püspökséghez tartozó birtokot, Gyalu vára pedig az ő rezidenciájává vált. A várkapitány-tulajdonos, Móré Péter 500 forintot kapott Szeben adóbevételeiből, hogy fedezze a javítások és építkezések költségeit. 1556-ban az erdélyi püspökséghez tartozó birtokok állami tulajdonba kerültek. Ugyanebben az évben Izabella királyné visszatért Erdélybe, így a vár az ő birtokába került. Később, az 1580-as évektől kezdve, a várnak és a birtoknak több tulajdonosa volt: 1587-ben Ghiczy János kormányzó; 1597-ben az erdélyi püspökség püspöke, Naprágyi Demeter; 1600-1603 között Mihály vajda, Csáky István és tábornoka Basta György; 1603-1605 között a nemesi Sennyei Pongrác. 1605-ben a várat Bocskai István fejedelem ostromolta (1604-1606), akinek az utasítására elkészült az első várrészlet, amely ma is látható.

1605-ben a vár Rácz György nemes tulajdonába került, 1607-ben másodjára lett Sennyei Pongrácé, míg 1611-ben Kamuthi Farkas a birtokos. Bethlen Gábor uralkodása idején (1613-1629), 1615-ben hivatalosan az Osztrák Birodalom tulajdonává nyilvánították, de a fejedelem mégis Kamuthi tulajdonában hagyta a várat és a birtokot. 1631-1633 között Zólyomi Dávid birtokába került. 1633-1643 között a birtok újra az Osztrák Birodalomé, de I. Rákóczi György fejedelem (1630-1648) saját tulajdonaként használta, és 1643-ban fiatalabb fia, Zsigmond számára zálogba vette. 1649-ben utóbbi odaadta a kolozsmonostori birtok más területeivel együtt unokaöccsének, II. Rákóczi György fiának. A gyalui birtok és az ehhez csatolt birtokok egészen II. Rákóczi György 1660-as haláláig a Rákóczi család birtokában maradtak (még a trón elvesztése után is, 1658-ban is a család záloga alá tartozott).

Az épület újjáépítése I. Rákóczi György uralkodása idején

Az 1638 előtti gyalui források alapján elmondható, hogy egy erődített várról van szó: a falakat négy saroktorony védte, illetve volt egy torony a kapu felett is. A legtöbb épület a belső udvarban volt, hogy jobban védeni lehessen a falakat, a tornyokon pedig ablak sem volt, hiszen fegyvereket tároltak bennük. A felújítás előtt a tulajdonosok még mindig használták a keleti szárny felső emeletén lévő szobákat, melyek a főkapu közelében helyezkedtek el (hálószoba, nappali, kápolna, „arany ház”). Abban az időszakban, amikor a vár a Rákóczi család gondozása alatt állt, radikális átalakításon esett át, később azonban megrongálódott a kuruc háborúk során (1704, 1707) és a 19. századi beavatkozások következtében. I. Rákóczi György fejedelem parancsára, 1638 és 1652 között, a középkori erődítményt impozáns fejedelmi rezidenciává alakították át. A fejedelemről köztudomású, hogy kiváló affinitása volt az építészethez, hiszen számos vár, erődítmény vagy régebbi templom alapítását, felújítását vagy radikális átépítését rendelte el. A sárospataki vár (Magyarország), a munkácsi vár (Mukachevo, Ukrajna), a nagyváradi vár és palota, a fogarasi vár és palota, a radnóti vár, a kolozsvári Farkas utcai templom, a tordai Vecsésen található református templom – mind az ő megrendelésére épült újjá. I. Rákóczi György fejedelem kívánságának megfelelően, a várudvaron belüli középkori épületeket lerombolták. A falakhoz közel eső épületeket módosították, majd beépítették az új fejedelmi kastélyba. A kör alakú saroktornyokat megőrizték, és a négy oldalú szárnyakat majdnem teljesen újjáépítették, így az újabb szobák az öreg falak mellé kerültek. Az impozáns képviseleti jelleg egy kapun, reneszánsz stílusban díszített erkélyen és több díszes palotaszobán keresztül volt hangsúlyozva, melyeket sajnos később elpusztítottak. Minden fejedelmi családtagnak egy-egy lakószobát adtak az egyik torony felső emeletén. A fejedelem észak-nyugati szobája több irányból is elérhető volt: felesége szobájából, a bírósági tisztviselőknek szánt helyiségekből és a templomból (mely nem egyezik meg a középkori püspöki kápolnával). A legjellegzetesebb szárnyat áthelyezték keletről a nyugati oldalra. A nyugati szárnyban az erkély építése és a szalonok (díszes szoba, festett szoba) elnevezése bizonyítja a fejedelem által rájuk ruházott képviseleti jellegét. Ugyanakkor a tornyok védelmi jellege is megváltozott, ablakokkal látták el őket, a fegyvereket elmozdították, földszinti helyiségeik lakószobává lettek átalakítva. I. Rákóczi György fejedelem 1648-ban bekövetkezett halálakor a munkálatokkal még nem végeztek, az építkezés 1654-ig folytatódott.

Gyalu várának modern történelme

II. Rákóczi György fejedelem halála után, 1660-ban a vár Zólyomi Miklós tulajdonába került (apja, Zólyomi Dávid, már 1631 és 1633 között is birtokolta a területet). 1663-ban a tulajdonost trónra törési szándékkal vádolták, ezért elkobozták a vagyonát. 1661-ben, egy császári csapat érkezett Erdélybe Kemény János fejedelem és Barcsay Ákos trónharca közepette. Miután a törökök elfoglalták Nagyvárad várát (1660) és a régiót egy vilajetté alakították, Gyalu gyakorlatilag határőrző vár lett, ahol az oszmán hatóságok megtiltották az erődítési vagy karbantartási munkákat. A várat és a gyalui birtokot 1663-ban jelzálogba adták nemes Bánffy Dénesnek, a híres kolozsvári kapitánynak (1630-1674) és dobokai grófnak. Ő a tilalmak ellenére bizonyos átalakításokat rendelt el a várban, beleértve az erődítési munkákat is. Nem vették ezt jó néven a törökök, így 1672-ben panaszt tettek I Apafi Mihály fejedelemnél, és követelték a Nagyváradhoz tartozó öt erődítmény felszámolását, köztük a gyalui várét is.

A fejedelem biztosokat küldött a helyzet megoldására. Bánffy Dénest egy nemesi összeesküvés következtében, 1974-ben kivégezték, és elkobozták a vagyonát is. Fia, Bánffy György (1661-1708), a későbbi erdélyi kormányzó, visszaszerezte a birtokot és a várat, mely sokáig a család rezidenciája maradt, tekintettel arra, hogy a bonchidai kastély még építés alatt állt. A Bánffy család 1851-ig birtokolta a várat.

Archív adatokból tudjuk, hogy a híres kolozsvári építőmester, Leder József 1798-ban dolgozott a gyalui várban. Ekkor a keleti szárny északi szegmensét renoválták: a főbejáratot délebbre helyezték el az aktuális helyzetéhez képest, barokk lépcsőt építettek, és az emeleti szobákat átrendezték.

Bánffy György 1822-ben bekövetkezett halálakor a birtokaikat három fia – György, Dénes és József – között osztották szét. A bonchidai birtok József, a gyalui pedig Dénes birtokába került. 1838 körül, Bánffy Dénes belekezdett a romokban lévő vár teljes felújításába. A kortárs európai építészeti trendek szellemében, a reneszánsz által ihletett Rundbogenstil stílust követve látott hozzá a homlokzati munkálatokhoz.
A keleti homlokzaton radikális átalakítások történtek: egy jelentős szakaszt lebontottak, és új helyiségeket alakítottak ki a helyén. Ezzel egyidőben lerombolták a vár árkát és más megmaradt erődítési elemeket.

A vár eredeti formája különösen a nyugati és déli szárnyaknál maradt fenn, ahol a külső fal vastagsága 3 méter. A munkálatokat a bécsi ácsmester, Carol Rauch vezette, aki később Kolozsvárra költözött. A Nyugat-Európa arisztokratái körében népszerű angol kerteket utánozva, Bánffy Dénes impozáns kertet alakított ki a kastély körül, akárcsak testvére, József Bonchidán. Gróf Bánffy Dénes 1850-ig élt Gyaluban. Felesége még egy évig maradt a kastélyban, amíg meg nem halt. Végrendeletében unokájára, grófnő Csáky Rozáliára, Komáromy György feleségére hagyta az ingatlant. Ő azonban nem a kastélyban élt, hanem kiadta azt az adóhivatalnak és a járásbíróságnak 1861-ig. Ebben az évben a kastély súlyos tűzkárt szenvedett. Ebben az állapotában 1874-ben az építész Rosenberger Bernát vásárolta meg a várat, aki a kastély tűz utáni felújításáért és újjáépítéséért is felelt. Valószínűleg ő volt az, aki lerombolta a belső helyiségek sorát a nyugati szárnyban, jelentősen megnövelve ezzel az udvar területét. A nyugati szárny földszinti helyiségeit raktárakká alakították, és ennek megfelelően új bejáratokat alakítottak ki. Bernát 1909-es halála után gyermekei eladták az ingatlant, mely 1911-ben került újra a Bánffy család tulajdonába.

Az 1948-as államosításig Barcsay Tamásné, gróf Bánffy Kata marad a tulajdonos, majd 1972–2002 között az épületet egy fogyatékossággal élő gyermekeknek fenntartott iskolaként használták. A restitúció révén újra a Barcsay családhoz kerül, mely 2014-ben adta el az ingatlant a jelenlegi tulajdonosának.